Csak egy nyugodt nászutat akartam. Két hét csendet, meghittséget és az újdonsült férjemet. De amikor az anyósa meghívás nélkül megjelent, és nem volt hajlandó elmenni, minden darabokra hullott. Próbáltam udvarias maradni. Próbáltam türelmes lenni. De vannak nők, akik az kedvességet összekeverik a gyengeséggel…
A nászutunknak két nyugodt floridai hétről kellett volna szólnia. Lágy reggelekről, óceáni szellőről és gyertyafényes tengeri vacsorákról.
Minden részletet megterveztem. Becsomagoltam a naptejet, egy selyem hálóinget és egy romantikus puhafedeles regényt, amit direkt erre az útra tartogattam.
Ehelyett megkaptam az anyósomat, Giselle-t.
Mindent előre elterveztem.
Az utazás második reggelén köntösben osontam az ajtóhoz, arra számítva, hogy a szobaszerviz érkezett meg. Ehelyett Giselle állt előttem, szélesen mosolyogva egy hatalmas napkalap alatt, bőrönddel a kezében.
— Szia, drágám — mondta vidáman. — Azért jöttem, hogy együtt pihenjek veled és Briannel!
Mielőtt bármit mondhattam volna, már be is sétált a szobába, mintha az az övé lenne.
— Azért jöttem, hogy együtt pihenjek veled és Briannel!
— Ki az, Marie? — kiáltotta Brian mögülem, boxeralsóban elnyúlva az ágyon.
— Az anyád — feleltem, miközben mindketten felé fordultunk.
— Nem. Nem, neki nem szabadna itt lennie — mondta Brian, végighúzva a kezét az arcán.
— Nem leszek útban, gyerekek — kiáltotta vidáman Giselle a kanapéról. — Észre sem fogjátok venni, hogy itt vagyok.
— Ki az, Marie?
Hazudott.
Bárhová mentünk, Giselle ott volt mögöttünk, mint egy árnyék… véleménnyel.
„Véletlenül” összefutott velünk a folyosón, meghívás nélkül csatlakozott a reggelinkhez, és megjelent a medencénél azzal a rikító neonkalappal, amit még az űrből is látni lehetett volna. Valahogy mindig sikerült mellénk ülnie vacsoránál, egyszer még a pincérnek is intett a foglalásunk közepén.
— Hiszen együtt vagyunk, drágám!
És volt még valami. A megjegyzések.
Azok soha nem maradtak el.
— Ó, Marie, megint tésztát rendelsz? A szénhidrátok harminc felett annyira megterhelik a szervezetet.
Vacsoránál felkapta a borlapot, majd Brianre pillantott.
— Soha nem mondtad, hogy tetoválásai vannak, fiam. Neked mindig elegánsabb lányok tetszettek. Mi történt?
Nyugodt maradtam. Ráharaptam az arcom belső felére, és hagytam, hogy a csend végezze el helyettem a munkát.
— Ó, Marie, megint tésztát rendelsz?
Aznap este kiültem az erkélyre a telefonommal, és elindítottam a hangjegyzet felvételét. Addigra ez már szokássá vált.
— Ha megszólalok — suttogtam —, én leszek a gonosz. Én leszek az őrült új feleség, aki nem tud elviselni egy kis családi együttlétet.
Mögöttem Brian elhúzta az erkélyajtót. Odanyújtott egy pohár bort, és a korlátnak dőlt.
— Ha megszólalok, én leszek a gonosz.
— Idős — mondta halkan. — És szeret engem. Ennyi az egész. Esküszöm.
— Akkor miért érzem úgy, hogy próbál kiszorítani az életedből?
— Csütörtökön elmegy. Vettem neki jegyet. Csak… bírj ki még egy kicsit, kérlek, szerelmem.
Ránéztem. Láttam az arcán a halk bocsánatkérést.
— Ennyi az egész. Esküszöm.
— Próbálkozom — mondtam végül, erősen szorítva a borospoharat. — De úgy érzem, darabonként elveszítelek. És ő közben mosolyog.
Eljött a csütörtök. Giselle mégsem ment el.
Együtt vittük ki a bőröndjét, Brian idegesen beszélt mellette, Giselle pedig úgy szorongatta a táskáját, mintha jachtra készülne, nem taxiba.
— Úgy érzem, darabonként elveszítelek.
Amikor a sofőr kiszállt, hogy segítsen, Giselle hirtelen felsikoltott és hátratántorodott.
— A lábam! — kiáltotta, a combját markolva, mintha lelőtték volna. — Hallottam valamit reccsenni… nem tudok megmozdulni!
Lassan rogyott le a járdára. A bőröndök eldőltek, a napkalapja pedig úgy repült az utcára, mint egy vészjelző rakéta.
— Anya? Mi történt?! Jól vagy?! — kérdezte Brian, letérdelve mellé.
— Hallottam valamit reccsenni… nem tudok megmozdulni!
— Meghúztam valamit — nyögte. — Borzalmasan fáj. Ó, drágám, segíts. Kérlek, ne hagyd, hogy elvigyenek!
— Akkor most megy a reptérre vagy sem? — kérdezte zavartan a taxisofőr, felváltva nézve ránk.
— Nyilván nem — sziszegte Giselle. — Küldd el.
Felajánlottuk, hogy bevisszük a sürgősségire vagy hívunk hotelorvost, de ő mártírként legyintett.
— Nem, nem. Csak egy kis jégre és pihenésre van szükségem — mondta, kezét a homlokára téve. — Holnapra jobban leszek.
— Küldd el.
— Fáj neki — mondta Brian. — Megoldjuk valahogy.
**
Brian segített az anyjának lefeküdni, és óvatosan párnára emelte a lábát.
— Meg kellene nézetned — mondta. — Van itt nővér. Talán orvos is.
— Nem! — vágta rá élesen Giselle. — Tele vannak bacilusokkal azok a helyek. Csak pihenés kell.
— Megoldjuk valahogy.
— Nem tart sokáig. Hívhatnánk valakit…
— Brian — szakította félbe, remegő ajkakkal. — Kérlek, ne kényszeríts arra, hogy egy hideg szobában üljek idegenek között, akik összeszurkálnak. Szükségem van a fiamra.
— Ha rosszabbodik, elindulunk — mondta Brian kimerülten.
— Nem fog. Megígérem.
**
— Szükségem van a fiamra.
Aznap éjjel elkezdődött a csengő. Szó szerint. Talált egy kis csengőt a fiókban, és valahányszor akart valamit, megszólaltatta.
Reggelre a szolgálója, az ápolónője és az érzelmi szemetesládája lettem, miközben úgy tettünk, mintha még mindig nyaralnánk.
— Marie! — kiáltotta a kanapéról. — Kérem a testápolómat. A bőröndben van. A kék — nem, a másik kék! Mindig ilyen lassú vagy?!
Vettem egy mély levegőt.
— Mindig ilyen lassú vagy?!
Amikor nem reagáltam elég gyorsan, színpadias suttogásra váltott.
— Brian, csak azért mondom, mert szeretlek… de ő a legrosszabb választás, amit csak hozhattál. A legrosszabb! Olyat is elvehettél volna, akinek van stílusa.
A férjem felsóhajtott, és megdörzsölte a halántékát.
— Lehetne, hogy ezt most ne?
Nem válaszoltam. Kimentem a kávémmal, és a tengert bámultam. Még a paradicsom is börtönnek tűnt.
— Ő a legrosszabb!
Másnap reggel kiléptem a zuhany alól, és megmerevedtem az ajtóban. Giselle a szekrény mellett guggolt, és az én neszesszeremben turkált.
— Csak Tylenolt keresek — mondta nyugodtan, még csak össze sem rezzent. — Jobban rendszerezhetnéd a dolgaidat. Majdnem összekevertem a sminklemosódat az aranyérkrémmel.
Hangosan felnevetett. Én nem.
Giselle az én neszesszeremben turkált.
A vizes hajam a vállamra tapadt, miközben ott álltam törölközőbe csavarva, és a szívem egyszerre vert minden ok nélkül és minden ok miatt.
— Legközelebb — mondtam nyugodtan —, egyszerűen csak kérdezz meg, Giselle.
Legyintett.
— Ugyan már, ne légy ennyire érzékeny, Marie. Család vagyunk.
Abban a pillanatban tört meg bennem valami. Nem hangosan. Nem robbanásszerűen. De véglegesen.
Nem kiabáltam. Nem sírtam. Egyszerűen leültem az ágy szélére, felvettem a telefont, és felhívtam a recepciót.
— Jó napot, rendeltek nővért az apartmanunkhoz? — kérdeztem.
A recepciós hangja udvarias volt, de zavart.
Nem sírtam.
— Igen, asszonyom. Az elmúlt napokban több egészségügyi ellenőrzési kérés is érkezett az önök szobájából.
— Nem én kértem őket.
— Szeretné, hogy most küldjünk valakit? — kérdezte.
Ránéztem Giselle-re, aki a kanapén feküdt és tévét nézett, mintha semmi baja sem lenne, egyik kezében a távirányítóval, a másikban a csengővel.
— Igen. Kérem.
A nővér egy órával később érkezett. Fiatal volt, profi és mosolygós, a feszültség ellenére is. Sarahnak hívták.
— Szeretné, hogy most küldjünk valakit?
— Jó reggelt — mondta kedves mosollyal. — Több egészségügyi bejelentést kaptunk ebből az apartmanból, és csak szeretnénk meggyőződni róla, hogy minden rendben van.
— Jól vagyok — vágta rá Giselle. — Csak pihenek. Nem várhatna ez?
— Csak egy percet vesz igénybe — felelte Sarah nyugodtan. — A szabályzatunk szerint ellenőriznünk kell, tud-e terhelni a lábára. Fel tudna állni?
— Csak pihenek. Nem várhatna ez?
Az anyósom habozott, majd rám nézett. Én nem szóltam semmit.
Lassan felállt.
Nem rezzent meg. Nem mutatta fájdalom jelét. Úgy állt fel, mintha soha semmi baja sem lett volna.
— Ezt a nőt azért hívtad ide, hogy megalázzon? — sziszegte felém.
Lassan felállt.
Időközben átvonultunk a nyitott hallba. Sarah látni akarta, hogyan mozog.
Észre sem vettem, amíg meg nem éreztem a szelet, és meg nem láttam két vendéget, akik a liftből figyeltek minket.
Sarah végig profi maradt.
— Stabilan áll, asszonyom. Ez meglepő ahhoz képest, milyen fájdalmat jelzett.
Odajött a hotelmenedzser is, kezében egy mappával, arca kifürkészhetetlen volt.
— Stabilan áll, asszonyom.
— Több bejelentés is érkezett az apartmanjukból — mondta. — Orvosi igazolás nélkül kénytelenek leszünk incidensdíjat felszámolni a számlájukra. És ha kiderül, hogy a bejelentések valótlanok…
— Azzal vádolnak, hogy hazudok?! — sziszegte Giselle.
Sarah csak felvonta a szemöldökét.
— Egyenesen áll. Nincsenek látható fájdalomjelek. Ez… szokatlan.
— Azzal vádolnak, hogy hazudok?!
A menedzser nem mozdult.
— Feljegyezzük a mai esetet. És ha újabb bizonyítatlan bejelentés érkezik, biztonsági szolgálatot fogunk hívni.
Ez volt a karma első csapása. Még kettő hátravolt.
**
Később a szobában csendben mozogtam. Nem akartam beszélni. Brian megpróbálta.
— Nem tudtam, mit csináljak — mondta. — Ő az anyám.
Ez volt a karma első csapása.
— Igen — mondtam hidegen, miközben összehajtogattam a ruháimat. — De nem úgy, ahogy gondolod.
Másnap elment. Csendben, mereven, anélkül hogy rám nézett volna.
Azt hittem, vége.
De két nappal azután, hogy hazaértünk, megszólalt a telefon.
— Brian — mondta mézes-mázosan. — Még mindig nem bírok a lépcsőkkel a lakásomban. Csak amíg jobban leszek?
Azt hittem, vége.
— Csak néhány napról van szó — mondta Brian, bűntudatos szemekkel nézve rám.
Kimentem a szobából. Megint.
De ezúttal már tudtam: ennek még nincs vége. Egyáltalán nincs.
**
A pokoli hónapunk nem a nászúton kezdődött — hanem közvetlenül utána. Amikor Giselle beköltözött a vendégszobába arra hivatkozva, hogy nem tud lépcsőzni, és úgy rázta azt a kis csengőjét, mint egy királynő.
Tudtam, hogy még nincs vége.
— Marie!
— Marie, túl sós a leves!
— Marie, hol van az a párna, amit szeretek? Nem az! A kemény! Figyelj oda, lányom!
„Elfelejtette”, melyik lába sérült meg. Elfelejtette a mankóit, amikor vendégek jöttek, és bosszantó dolgokat művelt a házban — például átrendezte a fűszereimet, amíg dolgoztam.
— Marie!
Még a naplómat is elolvasta, majd azt mondta Briannek, hogy csak „aggódik” a mentális állapotom miatt. Még azt is javasolta, hogy váltsak drágább fogamzásgátlóra.
Elkezdtem bezárni a hálószobánkat, amikor elmentem otthonról.
De azon az estén, amikor Brian unokatestvére, Molly meglátogatott minket — akkor omlott össze minden.
Épp befejeztük a vacsorát. Én bort töltöttem, amikor Giselle felállt, hogy szalvétát vegyen — gyorsan, könnyedén, és a „rossz” lábát használva.
— A bal lábad volt sérült — mondta Molly, ezúttal hangosabban.
Giselle mosolya megremegett.
— Gyógyul.
Brian felemelte a tekintetét — élesen, zavartan.
Molly elhallgatott. De valami megváltozott a szobában.
— Gyógyul.
Megvártam, míg elpakoljuk a tányérokat, és egyedül maradunk a konyhában.
— Elegem van — mondtam élesen. — Mennie kell.
— Tudom — felelte. — Felhívtam Lydia nénit. El fogja vinni. A jegy meg van véve.
— Mikor?
— Pénteken.
— Miért nem holnap? — kérdeztem, egyenesen a szemébe nézve.
— Mennie kell.
— Mert… az volt a legolcsóbb jegy. És mert lefoglaltam egy hétvégét kettőnknek. Telefon nélkül. Bűntudat nélkül. Anyám nélkül.
Lassan bólintottam. Nem mosolyogtam. Még nem.
Péntek reggel nem vártam meg a csengőjét. Összepakoltam a holmiját. Egyedül vittem ki a bőröndjét az utcára.
Giselle Brianre nézett, mintha azt várná, hogy megállít engem. Nem tette.
Nem mosolyogtam. Még nem.
— Két egészséges lábad van, Giselle. Egy hónapja hazudsz, én pedig hagytam, mert a férjem bűntudatot érzett irántad. Azt hitte, tartozik neked valamivel. Most oldd meg magad.
Nem búcsúzott el.
Brian kinyitotta a taxi ajtaját, és végre kimondta.
— Anya, Lydia nénihez mész. Nem jössz vissza hozzánk.
— Bűntudatot érzett miattad.
Ahogy a taxi elhajtott, bementem a házba, kinyitottam a szekrényt, és elővettem a selyem hálóingemet. Csak a legszükségesebbeket csomagoltam be.
Nem mentünk messzire. Csak egy csendes faházba az erdő közepén. Csak én és a férjem, és ezúttal?
Megengedtem magamnak a békét. És amikor lehunytam a szemem, végre nem tartottam vissza a lélegzetemet.
