Mindig én voltam a „kövér barátnő”, egészen addig, amíg az exem el nem hagyott a legjobb barátnőmért — aztán hat hónappal később, az esküvőjük napján rájöttem, mennyire tévedett velem kapcsolatban.
Larkin vagyok, 28 éves, és egész életemben én voltam a „nagy lány”.
Ezért megtanultam könnyen szerethető lenni.
Nem „cukin telt”. Egyszerűen csak… nagy.
Az a lány, akiről a rokonok suttognak karácsonykor a cukor mellett. Az, akinek idegenek azt mondják: „Olyan szép lennél, ha fogynál egy kicsit.”
Így hát megtanultam könnyen szerethetővé válni.
Vicces, segítőkész, megbízható. Az a barát, aki előbb érkezik segíteni, tovább marad pakolni, és mindenki kávérendelésére emlékszik. Ha nem lehettem a legszebb, akkor a leghasznosabb akartam lenni.
Még az este vége előtt elkérte a számomat.
Így ismert meg engem Sayer (31) egy kvízesten.
Ő a kollégáival volt, én a barátnőmmel, Abbyvel (27). Az én csapatom nyert, ő viccelődött, hogy „egyedül én vittem a hátamon az egész csapatot”, én pedig beszóltam a tökéletesre nyírt szakállának. Még az este vége előtt elkérte a számomat.
Aztán ő írt rám először.
— Friss vagy — írta. — Nem olyan vagy, mint a többi lány. Igazi vagy.
Majdnem három évig jártunk.
Most már vörös zászlónak hallom ezt. Akkor teljesen elolvadtam tőle.
Megosztott Netflix-fiókunk volt, közös hétvégéink, fogkefék egymás lakásában. Együttélésről beszélgettünk, kutyáról, „egyszer majd” gyerekekről.
A legjobb barátnőm, Maren (28) is része volt ennek az életnek.
Az egyetemen lettünk barátnők. Alacsony volt, szőke, természetesen vékony abban a „ma elfelejtettem enni” típusú módon, amitől az emberek egyszerre forgatják a szemüket és imádják őt. Ő fogta a kezem apám temetésén. Az én kanapémon aludt, amikor szorongásos rohamaim voltak.
Azt mondogatta nekem:
— Olyat érdemelsz, aki soha nem érezteti veled, hogy csak második választás vagy.
Hat hónappal ezelőtt ugyanez a lány az ágyamban feküdt a pasimmal.
Szó szerint.
A fiú keze a combján. A haja az én párnámon.
Munkahelyen voltam, amikor felvillant az iPademen egy megosztott fénykép értesítése. Sayer és én szinkronizáltuk az eszközeinket.
Gondolkodás nélkül nyitottam meg.
Az én hálószobám volt.
A szürke takaróm. A sárga párnám.
Sayer és Maren a közepén. Félmeztelenül. Nevetve. A keze a lány combján.
— Jól vagy?
Egy pillanatra az agyam megpróbálta elhitetni velem, hogy ez régi kép vagy hamis.
Aztán rosszul lettem.
— Elmegyek — mondtam Abbynek, és kisétáltam.
Otthon a kanapén ültem, a fotót bámulva, és vártam.
Amikor Sayer belépett, fütyörészett. Ledobta a kulcsait.
— Hé, bébi, már itthon va—
— Van valami, amit el akarsz mondani? — kérdeztem.
Megmerevedett. Meglátta az iPadet. Láttam, ahogy a bűntudat megjelenik rajta… majd eltűnik.
— Nem így akartam, hogy megtudd.
Nem tagadta.
— Ő egyszerűen jobban az esetem.
Maren kilépett mögötte a folyosóról.
Az én pólómban. Az én ágyamból. Az én barátnőm.
— Bíztam bennetek — mondtam. — Mindkettőtökben.
Ő csak sóhajtott, mintha tárgyalnánk.
— Ő egyszerűen jobban az esetem. Maren vékony. Gyönyörű. Ez számít.
— Te nem vigyáztál magadra.
És folytatta.
— Nagyszerű vagy, Larkin. Tényleg — mondta. — De nem törődtél magaddal. Olyat érdemlek, aki az én szintemen van.
Abban a pillanatban vége lett mindennek.
Egy szemeteszsákot adtam neki a holmijaihoz.
Maren nem szólt semmit. Csak ott állt.
Három hónappal később eljegyezték egymást.
Én pedig a konyha padlóján ülve hullottam darabokra.
Heteken belül elkezdtek közös képeket posztolni.
Az emberek screenshotokat küldözgettek nekem. A kapcsolataim felét letiltottam.
Abby felajánlotta, hogy kiszúrja a fiú gumijait. Nevettem és sírtam egyszerre.
Elkezdtem gyűlölni magam.
— Csak kimondta azt, amit mindenki gondol — ismételgettem magamnak.
És elkezdtem változni.
Séta. Edzőterem. Diéta. Szigorú kalóriaszámlálás.
Aztán eljött az a pillanat.
A nadrágjaim bővek lettek rám.
Hat hónappal később rengeteget fogytam.
És akkor elérkezett az esküvőjük napja.
Tudtam a dátumot a közösségi médiából. Nem hívtak meg.
A tervem egyszerű volt: lenémított telefon, rendelt étel, tévé.
De 10:17-kor megszólalt a telefonom.
— Larkin?
Egy női hang.
— Sayer anyja vagyok.
— Ide kell jönnöd.
Elmentem.
A country klub teljes káosz volt.
Összetört székek. Felborult asztalok. Kiömlött alkohol.
Nem baleset történt.
— Larkin!
Az anyja megragadta a kezeimet.
— Kérlek… eljöttél.
— Mi történt?
— Elment — mondta. — Maren. Volt valaki más is neki.
Összeszorult a gyomrom.
— Az esküvőnek vége — mondta. — De talán még nincs minden elveszve.
Aztán rám nézett.
— Te mindig is szeretted őt.
— Nem vagyok tartalékterv.
— Ma még hozzámehetsz.
Csend.
— Azért hívtak ide, hogy helyettesítsem a menyasszonyt?
— Ne szalaszd el ezt az esélyt.
És akkor megértettem.
Ebben a történetben én nem ember voltam.
Csak egy tartalék opció.
— Nem vagyok pótmennyasszony.
És elsétáltam.
Aznap este Sayer eljött hozzám.
— Hihetetlenül nézel ki.
Persze.
— Rendbe hozhatjuk ezt — mondta. — Te és én.
— Akkoriban te… tudod — mondta. — Most más vagy.
És aztán:
— Most tökéletes vagy.
— Csak a hírnevedet akarod megmenteni.
— Az emberek beszélnek.
— Lehetnénk mi.
— Hat hónappal ezelőtt igent mondtam volna — feleltem.
— De akkor gyűlöltem volna magam.
— Most már tudom, hogy jobbat érdemlek.
Megmerevedett.
— Nem azért veszítettél el, mert nem voltam elég jó — mondtam. — Hanem mert te nem voltál elég jó hozzám.
Rácsuktam az ajtót.
És ezúttal nem néztem vissza.
