Lengyel Johanna a színpadon rendszerint összeszedettnek, nyugodtnak és magabiztosnak látszik, ezért a közönség könnyen gondolhatná azt, hogy számára a fellépések előtti idegesség már egyáltalán nem jelent problémát. A valóság azonban egészen más. Az énekesnő most őszintén beszélt arról, hogy ő is megtapasztalja a lámpalázat, csupán az évek alatt megtanulta úgy kezelni, hogy abból a nézők lehetőleg semmit ne vegyenek észre.
A fellépés előtti drukk szinte minden előadó számára ismerős érzés, és Johanna sem kivétel. Vele is megtörtént már, hogy a színpadon kiesett a fejéből egy-egy sor. Az ilyen pillanatok azonban nem állíthatják meg a produkciót, ezért idővel azt is meg kellett tanulnia, hogyan lépjen tovább egy hibán úgy, hogy közben megtartsa a dal hangulatát és a közönség figyelmét.
Lengyel Johanna nem engedi, hogy a közönség meglássa a bizonytalanságát
Johanna szerint a színpadi profizmus egyik fontos része éppen az, hogy az előadó képes legyen kontroll alatt tartani azt, ami belül történik vele. Attól, hogy izgul vagy bizonytalannak érzi magát, a dal üzenete nem változhat meg.
Ezt a szemléletet ráadásul nem felnőttként kezdte elsajátítani. Elmondása szerint már gyerekkora óta arra készült, hogy a belső érzései ne feltétlenül jelenjenek meg azon, amit a közönség lát.\
„Kiskorom óta arra vagyok edzve, hogy ne mutassam kifelé azt, ami bennem van, hiszen ez is a profizmus része. A dal nem arról szól, hogy én éppen izgulok. Ez egy kicsit olyan, mint egy színésznél: hiába izgul, nem játszhatja máshogy a karakterét. Én is felmegyek énekelni egy olyan dalt, ami például a magabiztosságról szól, és akkor ezt kell megmutatnom.”
Johanna tehát bizonyos értelemben szerepet is felvesz, amikor színpadra lép. Ha az adott dal határozottságot és önbizalmat kíván, akkor ezt kell közvetítenie akkor is, ha belül éppen egészen más érzésekkel küzd.
Ez azonban jelentős koncentrációt követel tőle. Amikor komfortosan érzi magát, sokkal természetesebben áll össze a produkció, míg erősebb izgalom esetén tudatosabban kell figyelnie arra, hogy minden a helyén maradjon.
Különösen fontos számára a légzés kontrollja. A lámpaláz ugyanis nemcsak gondolatok vagy érzelmek formájában jelentkezhet, hanem fizikailag is hatással lehet az előadóra. A felgyorsuló szívverés és a test feszültsége akár a hang stabilitását is veszélyeztetheti.
„Ilyenkor sokkal nagyobb koncentrációval kell összetartanom az egészet. Sokkal több energiát igényel, mint amikor komfortosan érzem magam. Az izgalom miatt sokaknak például beremeg a hangja, mert a szívverés és az egész test elveszi a kontrollt.”
Lengyel Johanna ezért hosszú időn keresztül tudatosan gyakorolta azt, hogyan tarthatja egyenletesen a légzését még akkor is, amikor erősen izgul. Úgy tapasztalta, hogy amennyiben ezt sikerül kontrollálnia, a hangját is könnyebben képes stabilan tartani.
„Nekem azt kellett nagyon begyakorolnom, hogy a légzésem stabil maradjon, mert akkor a hangom is az marad. Ez már önmagában ad egy kis magabiztosságot. Az is sokat segít, ha belebújok egy olyan karakterbe, amit a dal képvisel.”
A közönség tehát egy magabiztos előadót láthat a színpadon, miközben a háttérben komoly koncentráció, tudatos légzéstechnika és folyamatos önkontroll dolgozik. Johanna vallomása arra is rávilágít, hogy a látszólagos nyugalom nem feltétlenül a félelem hiányát jelenti: olykor éppen annak profi kezelését.
Vajon tényleg a profizmus része, hogy egy előadó minden félelmét elrejtse a közönség elől, vagy sokkal hitelesebb lenne, ha a színpadon is megmutathatná a bizonytalanságát?
Ti melyik oldalon álltok? Írjátok meg a véleményeteket kommentben.
